Olvastam egy élménybeszámolót egy rapid randiról, ahol a cikk írójának 7-7 perces blokkokban volt lehetősége 10 különböző beszélgetésre egy hétvégi napon.
A hölgy nézelődni ment, nem párkeresési céllal, anyagot gyűjtött az írásához és kíváncsi volt, vajon kik választják ezt az offline ismerkedési módot a mai világban.
Az írást pont aznap olvastam, amikor éppen a Valentin-napra való tekintettel az egyik kereskedelmi rádióban egy olyan játék folyt, amikor is lelkes önkénteseket segítenek párra találni, akár csak egy romantikus hétvége erejéig.
Hallgatva az éter hullámain keresztül egymást kóstolgató kérdésekből és válaszokból álló néha nagyon kínos és erőltetetten lazának, könnyednek és viccesnek szánt ismerkedés kezdeményeket, és olvasva a rapid randik kiértékelését, feltört belőlem a kérdés: vajon tényleg tudják a résztvevők, hogy mit akarnak, mire van szükségük és képesek azt a másik tudomására hozni?
Ismerik önmagukat, képesek beazonosítani aktuális érzéseiket, szükségleteiket? Képesek mindezt világosan és egyszerűen a másiknak elmondani úgy, hogy közben figyelnek a másikra is?
Ha pedig csak szerepet játszanak és próbálnak képzelt elvárásoknak megfelelni, azt tudatosan teszik? Ha csalódnak, van stratégiájuk a túlélésére, feldolgozásra, továbblépésre?
És hogy jön ide az állásinterjú?
Mindkét alkalommal megmérettetünk. Mindahányszor lehetőségünk adódik, megpróbálunk a lehető legjobb színben feltűnni, a megfelelő benyomást kelteni, adott időkereteken belül. És borítékolható, hogy a pozitív végkifejlet annál valószínűbb, minél jobban ismerjük önmagunkat: személyiségünket, vérmérsékletünket, vágyainkat, érzéseinket, szándékainkat, motivációinkat, akaraterőnket, stressz- és kudarctűrő képességünket, komfortzónánk határait, döntéshozatali módszerünket, kommunikációs stílusunkat…
Én legalábbis nagyon hiszek ebben.
szerző: Mariann